1956- os magyar menekülttábor macedóniában

A Macedóniai Magyarok Teleház Szervezete 2003 februárja óta működik mint bejegyzett Civil szervezet, amely fő célkitűzése az itt élő magyarok menzeti öntudatának megőrzése és a magyar nyelv és kultúra ápolása.
A Szervezet 150 főnyi tagsága igen intenzíven tartja az egymáshoz és a magyarsághoz fűződő kapcsolatait. Székhelyükön, amely fenntartásához már évek óta támogatást kapnak a magyar Kormánytól, heti két alkalommal tartanak klubbnapokat, szervezik a magyar kultúra és történelem jeles eseményeihez fűződő megemlékezéseket amelyekre rendre meghívják macedón barátaikat is és kitartóan oktatják a második és harmadik generációs fiatalokat a magyar nyelvismeretre.
Emellett a tagság nagy figyelmet fordít a macedón és magyar nép közötti baráti viszonyok és kölcsönös megbecsülés ápolására és elmélyítésére. Tevékenységükkel igyekeznek megismertetni macedón polgártársaikat a magyar kultúra és történelem jeles személyiségeivel és eseményeivel.
Külön figyelmet fordítanaka arra, hogy felkutassák és a közvélemény elé tárják azokat a kapcsolati pontokat vagy vonalakat amelyek összekötik a két nép történelmét és kultúráját.
Sokak nem kis meglepetéssel fogadják, hogy ezek a kapcsolatok sokkal nagyobb számúak mint ahogyan az első pillantásra tűnhet.
Hosszú a sora azoknak a kapcsoknak, amelyek egymáshoz fűzik a két népet. És egyre nagyobb számban, szinte napról napra bukkannak fel újabb és újabb érdekes és eddig ismeretlen események, emberek, történetek....
Az egyik legaktuálisabb és talán jelentőségében is a legnagyobb ilyen történet, az 1956- ban Jugoszláviába menekült és a Macedóniai Krusevo városban befogadott több mint 550 magyar emlékének szentelt kutatás, amely egy dokumentum anyag elkészítéséhez vezetett.
2014 tavaszán, a Macedóniai Magyarok Teleház Szervezetének elnöke és a Szkopjei Magyar Nagykövetség munkatársai egy nagyon érdekes történetre bukkantak. Onnan indult az egész, hogy Kocso Topuzovszki egy könyvbemutatón elmondta, hogy egy nyugat-macedón kisvárosban, a hegyek között fekvő Krusevoban, édesapja tulajdonában van egy magyar festőművész álltal aláírt festmény.
Ebből kiindulva kiderült, hogy az 1956-os forradalmat követően több száz magyar élt ideiglenesen Krushevoban, és a város lakói a mai napig őrzik az emlékezetüket.
2014 nyarán a magyar kormány által hirdetett ösztöndíjprogram, a diaszpóra magyarságát segítő Körösi Csoma Sándor Program résztvevőjeként egy ösztöndijjas, Horváth Milán, 6 hónapot töltött Macedóniában, a Macedóniai Magyarok Teleház szervezetében, ahol egyéb teendői mellett igyekezett feldolgozni a magyarokkal kapcsolatos történeteket is.
Úgy döntöttünk, hogy a Macedóniai Magyarok Teleház Szervezete nevében felkutatjuk ezeket a történeteket, videózunk és interjúkat csinálunk a helyiekkel ezzel kapcsolatban.
Akkor még csak sejteni sem tudtuk milyen érdekes, mélyen megható emberi történetek nyomára bukkantunk.
Már előre megszerveztünk egy találkozót Krszto Topuzovszkival, a helyi újságíró legendával, és fiával, Kocsoval, akik korábban már foglalkoztak a történettel.
Első megérkztünkkor úgy döntottünk, hogy mielőtt találkoznánk a két kulcsemberünkkel, megkóstoljuk a helyi rostélyos specialitások egyikét, hogy nemár éhesen vágjunk a munkának. Itt ért minket az első hatalmas meglepetés. Evés közben magyarul társalogtunk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy az szomszédos asztalok szinte mindegyikéről, az ott ülő helyiek figyelemmel kísérik a csevegésünket. Kissé feltűnő volt számunkra, de nem szenteltünk a dolognak nagy jelentőséget. Amikor viszont látták, hogy József a pincérrel macedónul beszél, az egyik asztaltól egy középkorú úr hozzá fordult és azt kérdezte tőle, hogy a magyarok felől jöttünk e érdeklődni? Mivel ő az édesanyjától sokat hallott az 1950-es években itt megfordult magyarokról.
Szinte hihetelennek tartottuk, hogy egy olyan korú embert, aki akkor még, vagy nem is élt, vagy éppen babakorú volt, a magyar nyelv hallata azonnal a régmúltban itt járt magyarokra asszociájon. Ezt el is mondtuk neki, amire azt a választ kaptuk, hogy igen, az idősebb krusevóiak a mai napig is emlegetik azokat az érdekes, nemes lelkű, ügyes és iskolázott magyarokat akik, ahogyan később kiderült, egy egész életnyi benyomással voltak a helyi polgárok egy részére. Erre már a többi asztaltól is bekapcsolódtak a beszélgetésbe, sőt leszólítottak néhány idősebb járókelőt is azzal a kérdéssel, hogy nekik vannak e ide vonatkozó emlékeik. Így gyakorlatilag, még a munka kezdete előtt, az első megkérdezettek is tudtak már segíteni, neveket, címeket kaptunk tőlük.
Ezt követően már teljesen felcsigázottan és a kíváncsiságtól a fakadásig duzzanva indultunk el a jó idős újságíróval, Krszto bácsival és fiával megbeszélt első találkozónk helyére. Itt Kocso úr átadta a szót apjának, aki már a történet kezdetén mély tisztelettel és igazi baráti érzelmekkel elmondta, hogy évekkel korábban egy magyar újságírónő, szkopjeba akredittált magyar nyelvlektor, Hász Magdolna is rábukkant már a történetre, tanulmányt írt erről és egy újságcikket is megjelentetett róla a Magyar sajtóban. Sajnos nekm tudva arról, hogy Hász Magdolna már nincs az élők sorában, azt kérte tőlünk, hogy próbáljuk számára megszerezni, Magdolna elérhetőségét.
Ezt követően Krszto úr elmondott mindent amiről a témával kapcsolatban szmélyesen tudott, majd segítségével és személyers kíséretéban eljutottunk olyanokhoz, akik közvetlen kapcsolatban voltak a magyar menekültekkel és a mai napig emlékeznek rájuk és őrzik az emlékeiket. Sajnos a festményt, amely kiindulópontja volt az egész történetnek, nem sikerült meglátni, mert azt Krszto úr időközben elküldte Kanadába az ott élő fiának.
Viszont, elvezetett minket egy valamikoru futbal játékoshoz, aki fotókkal és aprólékos részletekben mesélte el a Pitu Guli focicsapat történetét, aminek az 56-57-es évek a legsikeresebb évei voltak, épp a magyarok miatt. Ugyanis megtudtuk tőle, hogy (az ötvenes évek magyar fiataljaitól nem túl váratlan lépésként), érkezésük után rögtön focicsapatot alapítottak és a helyi csapattal rendre barátságos mérkőzéseket szerveztek és akiktől rengeteget tanult a Krusevoi csapat.
A Pitu Guli edzőségét is egy bizonyos József vette át, akinek sajnos csak a keresztnevére emlékeznek, és akinek az irányítása alatt egyetlen szezon alatt, egy egész ligát jutott feljebb a helyi csapat. Azóta is a legnagyobb sikerüknek tartják ezt az időszakot, és nagyon hálásak a magyar játékosoknak ezért. Ezért alakult ki az a szokás, amely hosszú évekkel későbbig, talán a mai napig is fennmaradt, hogy - „hajrá magyarok!”-kal szurkolnak a helyi csapatnak. Ezt a történetet három alkalommal való ottlétünk során, számtalanszor hallottuk. Szinte szájhagyománnyá vállt Krusevoban. Nem hiszem, hogy létezik olyan ember aki, hogyha napjainkban e kis városban magyarként mutatkozik be, az első beszélgetőtárstól, bármilyen korú lenne is, azonnal nem hallaná ezt a történetet.
Krszto Topuzovszki elvezetett minket még két volt játékoshoz, akikkel interjút készítettünk, és az edzőhöz is, aki átvette a csapat irányítását Józseftől. Mindenki hatalmas lelkesedéssel beszélt az időszakról, József egyedi edzésmódszereiről. Körbevezettek minket a jelenlegi focipályán, és megmutatták a korabeli pálya helyét is, közben pedig csak folyt a történet, mi pedig csak hallgattunk és rögzítettünk.
Ahogyan már említettük, még a munka kezdete előtt, az első megkérdezettek is már segítségünkre voltak nevekkel, címekkel és információkkal.
Ők irányítottak el minket egy helyi hordókészítő mesterhez, aki 56-ban határőr volt és a Magyar - Jugoszláv határon segített átjutni a menekülteknek, majd miután leszerelt és hazatért Krusevóba, viszontlátta őket, és tovább segítette a sorsukat, sőt érzelmi kapcsolat is alakult ki közötte és az egyik menekült magyar kislány között, olyannyira, hogy a dolognak majdnem házasság lett a vége, de sajnos milőtt még az megtörtént volna, a kilánynak Kanadába kellett költözni a családjával.
A helyi nyugdijjasok klubbjában is próbáltunk kérdezősködni a magyarok felől, ide aztán többször vissza is tértünk.
Itt is rengetegen voltak, akik hajlandóak voltak velünk beszélni, újabb és újabb emberekhez küldtek bennünket.
Szinte felbolydult a kisváros. Híre ment ottlétünk céljának, és mindenki hihetetlen vendégszeretettel fogadott minket, invitált be az otthonába, újabb és újabb tippekkel láttak el bennünket. Egyre világosabbá vált, hogy ez a történet a helyiek szívügye. Krusevo városában egy érdekes, Aladin lámpájából kiszabadult hatalmas szellem röpködött, utcáról- utcára, házról- házra, szájjról- szájjra. Ujjraélesztett egy sor időközben már kissé porossá vállt emléket, felszabadított egy hatalmas tömeg igazi baráti érzést. Érdekes módon, az 56-os magyarokra emlékeztek még azok is, akik abbna az időben mégcsak meg sem születtek....
A végén már annyira felszabadult a légkör, mi pedig annyira bátrakká válltunk, hogy többé nem is tétováztunk. Szinte minden olyan idősebb korú járókelőt is leszólítottunk, aki feltételezett kora alapján szemtanúja lehetett a történetnek. És senki nem utasított el minket, készséggel segítettek, elmesélték saját emlékeiket, majd tovább irányítottak minket azokhoz a személyekhez, akik az ő feltételezéseik szerint tudnának valami hasznos információval szolgálni.
Így jutottunk be egy olyan családhoz is, akit saját kis házukba fogadtak be és szállásoltak el sokáig egy bizonyos Bélát. Egy kilencvennyolc éves néni könnybe lábadt szemekkel emlékezett Bélára, akivel nyugatra (először Párizsba majd Kanadába) vándorlását követően még hosszú évekig tartották a kapcsolatot és aki mielőtt az megszakadt volna, rendre csomagokat is küldött a család minden tagjának külön Kanadából.
Ahogy Bélát, minket is vendégül láttak, otthon fogadtak, és sokat meséltek a magyarokról. Elmondák, a legkissebb lányuk milyen módon vonszolta haza, szinte az utcáról Bélát, hogyan vállt ő a család kedvencének, de azt is, nyugatra kerülva, hogyan hálálta meg Béle az ő jóságuka. Különösen érdekes volt a síró-nevető babáról szóló anegdóta, amely csodájára járta szinte az egész város. Végül, kissé szégyenlősen is bár, de megsugallták nekünk, hogy az idősebbik leánytestvér és Béla között, mintha komoly szimpátia is létezett volna.
További látogatásaink alatt is, Topuzovszkiék segítségével rengeteg személyes történetet hallottunk a helyiektől. Sokan a saját házaikba fogadták be és tartották el a menekülteket, és barátságokat kötöttek velük a nyelvi korlátok ellenére is.
Emlékeznek arra, hogy a helyi téncestéken együtt táncoltak a helyi és a magyar fiatalok, de arra is, hogy katolikus templom nem lévén krusevóban, a magyarok, hívők révén, istentiszteletre bejártak a helyi ortodoksz templomba.
Sok helyi család még sokáig tartotta a kapcsolatot a később nagyrészt nyugatra emigrált magyarokkal, akikre máig jó szívvel emlékszik és emleget még a fiatalabb generáció is. Szerelmek is szövődtek a helyiek és magyarok között, fájdalmas, kényszerű elválásokról is meséltek nekünk.
Bejártuk és rögzítettük a pillanatnyi állapotokat az 1956-ban, a Vörös Kereszt által biztosított szálláshelyeken is, ahol a menekültek éltek ki huzamosabb, ki rövidebb ideig. Előkerestek nekünk régi fényképeket, leveleket. Még a helyi televízióban és a rádióban is bemondták, hogy akinek van bármilyen anyaga, vagy tud bármit a magyarokról, az jelentkezzen. Összesen 10 órányi nyers, hang és képanyagot sikerült rögzíteni.
Ezt követően, a Macedóniai Magyarok Teleház Szervezete kérelemmel fordult a Macedón Televízióhoz, hogy végezze el a Krusevoban rögzített kép és hanganyag egy egységes dolumentum anyagba történő feldolgozását. A kérelmet a TV vezetői elfogadták és ennek eredményeként kidolgozásra került egy 30 perces dokumentumfilm, amelyet a Macedón TV – mint nemzeti csatorna elvállalta, hogy 2016 folyamám műsorára fog tűzni.
Ugyanakkor a Macedóniai Magyarok Teleház Szervezete indítványozta, hogy az 1956-os események 60. évfordulójára a Krusevoi Polgármesteri hivatal támogatásával és közösen, a dokumentumfilmet egy Magyar esttel közösen bemutatjuk a Krusevoi Kultúr nyár kereteiben is.
Mivel a „Sula Mina” nevű, valamikori diáküdülő amely, a magyarok egyik akkori szálláshelye volt időközben magánkézbe került, megkerestük az uj tulajt, aki éppen ujjítja a komplexust és javasoltuk neki, hogy 2016-ban állítsunk közösen emléktáblát az 1956-ban ott tartózkodó magyaroknak, amit ő azonnal el is fogadott. Az emléktábla avatását 2016 augusztus 05. napjára tűztük ki.
Macedón barátaink segítségével a Teleház megszerezte a lehetőséget, hogy bekerüljön a „Krusevoi Köztársaság 10 napja”, állami szinten kiemelt történelmi – művelődési rendezvénysorozat hivatalos programjába. Ezt szép sikernek könyvelhetjük el. Ezt követően Magyarország szkopjei nagykövetségvel közösen augusztus ötödikére kidolgoztunk egy egésznapos 56.-os egész napos alkalmi megemlékezési programot.
Továbbra is reménykedünk, hogy a vöröskereszt levéltárában végülis sikerül majd nyomára jutni egy névsornak is amely lehetővé teszi számunkra felkeresni az esetleg még élő menekultek valamelyikét vagy közvetlen leszármazottját és elhozni őket Krusevóra.
Hisszük azt, hogy ez véglegesen felszabadítaná az említett nagy szellemet és jogos helyet adna Krusevonak a magyar és macedón nép barátáságnak történelmében.